A zöld forradalom árnyoldala

Zöld forradalomnak azt az 1950 és 1985 között lezajló folyamatot nevezzük, amely során a mezőgazdaság iparosításával tartósan meg három és félszereződött a modern világ gabonatermelése. Ezt lényegében a mezőgazdaságba nagymértékben bevitt ősmaradványi energiahordozókkal, műtrágyázással, rendszeres öntözéssel, gépesített talajműveléssel, növénynemesítéssel, a kevert fajú vetőmagok és a vegyszeres növényvédőszerek alkalmazásával érték el. A mezőgazdaság ily módon történő átszervezése a rohamosan emelkedő terményátlagok mellett a népesség eddig sohasem látott ütemű növekedését is magával hozta. Az elmúlt negyven évben az emberiség lélekszáma mintegy megkétszereződött és a növekedés még ma is tart, méghozzá nem is kis iramban (jelenleg 6,74 milliárd).

Ám mivel az így kialakított mezőgazdaság nagyban függ az ágazatba mesterségesen bevitt energiahordozók mennyiségétől, ezek szűkössége miatt hosszú távon nem tartható fent! Ez a jövőben eddig beláthatatlan következményekkel járhat.

Nagyüzemi termelésAz egyik – és talán legégetőbb – probléma a műtrágyázás. A véges olajkészleteink apadásával a műtrágya gyártása is veszélybe kerülhet. A jelenlegi pazarló gyakorlat következtében a foszfor és kálium készleteink is csak nagyjából 2050-ig tartanak ki. Ugyanekkora baj, hogy a tartósan műtrágyával kezelt termőterületek talajminősége folyamatosan romlik, hiszen a növények számára azonnal felvehető, egyszerű vegyületeket tartalmaz, melyek azonban nagymértékben hasonlítanak a talaj élővilágának anyagcseretermékeire. Ezek a vegyületek pedig a talajban élő mikroorganizmusok pusztulásához vezetnek. A föld minőségének romlásával egyre több műtrágyára van szükség ugyanazon termékmennyiség előállításához. Ez pedig még inkább gyorsítja a talajminőség romlását. Így egyértelmű, hogy ha a műtrágyázás egy adott területen leáll, akkor a termésátlagok még a terület műtrágyázásának megkezdése előtti szintet sem fogják elérni. Az ily módon megrongálódott termőföld nagyjából két teljes évszázad alatt regenerálódik, ha parlagon hagyják. Amennyiben pedig folyamatosan szervestrágyával kezelik, úgy ez az idő negyven-ötven évre rövidül. Ezen tények összességéből már önmagában is adódna a mai modern mezőgazdaság fenntarthatatlan mivolta, de sajnos a probléma még ennél is súlyosabb.

AszályGond van ugyanis az öntözéssel is. A talajvíznek évente összesen csak 1-3 ezreléke újul meg. Ha az öntözés mértéke ezzel azonos lenne, akkor az hosszú távon is fenntartható volna. Azonban manapság világszerte problémát jelent az erőteljes túlöntözés. Az USA nyolc állama (köztük Kansas, Oklahoma és Texas) alatt elterülő hatalmas víztartó réteg vízszintje 1950 óta nagyjából a kétharmadára apadt (manapság átlagosan évi 90 centiméternyit süllyed). Peking térségében méternyit, Tiencsinben évi 4,4 métert csökken a talajvízszint. Bolygónk négy hatalmas folyója, a Nílus, a Gangesz, a Sárga folyó és a Colorado a túlöntözés következtében már általában el sem éri a torkolatvidékét. A jelenséget tovább súlyosbítják a globális felmelegedés hatásai is, mint például az átlaghőmérsékletek emelkedése vagy a gleccserek, mint jelentős édesvízi készletek olvadása. India már ma is jelentős vízhiánnyal küszködik, de sajnos várhatóan egyre több ország követi majd őt a sorban. Barcelonába például 2008-ban időszakosan tartályhajókkal szállították a lakossági ivóvizet, és 3.000 Eurós büntetéseket szabtak ki az autómosásért, vagy az úszómedencék feltöltéséért. A témával foglalkozó több kutató sem tartja kizártnak, hogy századunk háborúinak nagyobb része immár a még meglévő vízkészletekért fog zajlani...

Súlyos probléma az is, hogy a zöld forradalom kezdete óta kikísérletezett növények – bár jóval többet teremnek hagyományos társaiknál – sokkal érzékenyebbek a betegségekre és a különféle környezeti hatásokra. Ráadásul megkövetelik az iparszerű, hatalmas összefüggő monokultúrákban való termelést is, ami nagyon kedvező feltételeket teremt az őket pusztító kártevőknek. A kártevőkkel folytatott versenyfutásban pedig az ember eleve vesztesként indul, hiszen hiába kísérletezünk ki mind újabb és újabb, egyre ellenállóbb fajtákat, a kártevők – követve a törzsfejlődés törvényeit – rövid idő alatt alkalmazkodnak az új körülményekhez.GMO A manapság egyre nagyobb számban történő génbeültetéseknek pedig még a tudományos háttere sem tisztázott, így az ebből kifolyólag keletkező kockázatoknak még a mértékét sem tudjuk megbecsülni. Néhány évvel ezelőtt például még azt feltételezték, hogy egy beültetett gén csak egyetlen tulajdonságot befolyásolhat, de ma már biztosan tudjuk, hogy ez nem igaz. Bonyolultabb élőlényeknél egy bekapcsolt gén egyúttal számos más gén be- és kilépését okozhatja. Márpedig egy ezzel ellentétes feltételezés képezte a génátültetések és az erre épülő iparág alapját...

Érdekes kérdés, hogy mit tartogat a jövő, ilyen szomorú kilátások mellett?

Azt, hogy mi történik a modern mezőgazdasággal, ha a mesterségesen bevitt erőforrásokat megvonjuk tőle, sajnos éppen egy tragikus történelmi példa mutatja be a legjobban. Észak-Korea nagyüzemi mezőgazdaságát a szovjet és a kínai támogatás éltette. Ez a két egymással versengő nagyhatalom kedvezményes nyersanyag szállítmányokkal igyekezett megtartani Észak-Koreára gyakorolt befolyását, melynek során a Szovjetunió olcsó olajat, Kína pedig olcsó földgázt és műtrágyát szállított. 1991-ben azonban a Szovjetunió széthullásával – az oroszoknak más bajuk lévén – beszüntették a kedvezményes olajszállítást Észak-Korea felé. Így Kína, mivel vetélytárs nélkül maradt, változtatott politikáján: a továbbiakban is hajlandó lett volna folytatni a földgáz- és műtrágyaszállításokat, de mindezt csak világpiaci áron. Észak-Korea nem tudott fizetni, így nagyon rövid idő alatt a mezőgazdasága fenntartásához szükséges nyersanyagok nélkül maradt. Az agrárszféra mellett hamarosan az ország energiarendszere is összeomlott. Észak-Korea 1998-ra, mindössze hét év leforgása alatt, a nagyüzemi gépezet 80 %-a üzemképtelenné vált. Ekkor az ország a szükséges műtrágya mennyiségnek csak a 18 %-át tudta előállítani, és így a termésátlagok az egy évtizeddel korábbinak a 40 %-ra estek vissza. Az eredetileg itt élő 23 millió lakos közül 2000-re, azaz kevesebb, mint tíz év alatt, már több mint 4 millió ember halt éhen, és jelenleg is 7-8 millióan állnak az éhhalál küszöbén. Ha Észak-Korea helyzete napjainkban sem változik meg, akkor a lakosság csökkenése várhatóan mindaddig folytatódik majd, amíg el nem éri a hagyományos mezőgazdasági termeléssel eltartható szintet.

A világ fejlett része, így Európa és hazánk is valamivel szerencsésebb helyzetben van, mint a súlyosan túlnépesedett országok (pl. Kína vagy India). Mi a megugrott termésátlagokat ugyanis nem a lakosság megsokszorozására használtuk fel, hanem az elfogyasztott ételeink minőségén változtattunk.2 Még a mi szüleink is emlékezhetnek arra, hogy 30-40 évvel ezelőtt a magyar ember húst jóformán csak a vasárnapi ebéd alkalmával fogyasztott. Táplálékának fennmaradó részét pedig különféle növényi alapú élelmiszerek tették ki. Ma a húsfogyasztás mindennapos szokássá vált, nem ritka az sem, hogy valaki akár minden étkezés alkalmával húst is fogyaszt. Azonban egy adag hús előállításához átlagosan nyolcszor annyi erőforrás szükséges, mint egy adag – tápértékben egyenértékű – növényi alapú táplálék előállításához. A pontos arányszámok: sertéshús 17:1, ketreces csirke 4:1, marhahús 54:1, pulykahús 14:1, tejtermelés 17:1, tojás 26:1 (amerikai adatsorok alapján, iparszerűen táplált állatokra vonatkozóan). Tehát nekünk van hová visszalépnünk. De a fejlődő országokban, ahol a lakosság a keletkező többletből többnyire csak a növényi alapú táplálékok előállított mennyiségét növelte, ott csak az Észak-Korea példájában látott termésátlag-csökkenés várható majd. Sajnos ez újabb tragédiák sorozatához fog vezetni.

Magyar szürkemarhaMit tehetünk? Egy esetleges válság esetén egyedüli esélyünk a hagyományos mezőgazdaságra való visszatérés, a már említett húsfogyasztás visszaszorítása mellett. Hazánk ilyen tekintetben is kifejezetten szerencsésnek mondható, hiszen kiváló mezőgazdasági adottságai mellett, kiváló tulajdonságú állatfajták egész sorával is bír (még ha ezek a fajták manapság az ipari termelés hatására visszább is szorultak). Ráadásul az említett vízhiány sem fenyeget minket olyan súlyos mértékben, hiszen a Kárpát-medencét körülölelő hegyláncok képzeletbeli vízgyűjtőedényként is funkcionálnak. Elsődleges fontosságú azonban, hogy a közelgő veszélyt felmérve és megértve, ne ölbetett kézzel várjuk azt, hanem készüljünk annak kivédésére!